Prológus

-Te jössz! - szólt egy fekete pólós, szőke hajú hölgy, aki kedvesen mosolygott rám. A hatalmas ajtó felé intett, amire nagy betűkkel volt kiírva, hogy 'Színpad'. - 3,2,1. Mehetsz! Sok szerencsét! - biccentettem a nő felé, majd bátortalan léptekkel léptem a világot jelentő deszkákra. A gyomrom bukfencezett, a torkomban gombóc volt.

-Szia! Hogy hívnak? - kérdezte az egyik mentor. Hosszú, szőke tincsei hullámosan omlottak a vállára. 

-Jó napot! Eliza Mitchell vagyok. 

-Hány éves vagy?

-17.

-Honnan jöttél?

-Londonból.

-Üdv az X-Factor-ban! Mit fogsz előadni?

-A Rule the world-öt a Take that-től. 

-Jó választás! Sok szerencsét!

-Köszönöm! - suttogtam, majd remegő kezekkel nyúltam a mikrofonállványért.Erősen megszorítottam a mikrofont, mintha ezen próbálnám meg levezetni minden feszültségemet. A bennem felgyülemlett izgalom és düh keverékét. Belekezdtem a dalba. Nem könnyű, de szándékosan választottam egy nehéz dalt. Bíztam magamban, hogy sikerül úgy előadnom, hogy a közönség és a mentorok figyelme csak az enyém legyen.

Az első négy versszak könnyen ment, ám az ötödiktől mindig is féltem. Az otthoni gyakorlásoknál is el-el csukott a hangom, és reméltem hogy most nem történik meg velem. Az életem talán ezen a 4 soron múlik. 

A megkönnyebbülés határán voltam, amikor majdnem végeztem a versszakkal, ám hamar ittam a medve bőrére. A hangom hamissá vált. A szemem könnyes lett. Mi van, ha nem jutok tovább?

Elkeseredve, fejeztem be a dalt, mintha feladtam volna... A közönség állva tapsolt, és a 4 mentor közül, hárman szintén felálltak a székükből. Egyedül a jobb szélen ülő fiatal férfi nem állt fel, amiért nem hibáztatom. Elrontottam, és ezzel tisztában vagyok, de mégis éreztem, hogy maradt még számomra egy kis remény. 

-Ez nagyszerű volt! - próbálta túlharsogni a közönséget a szőke hajú nő, akit azt hiszem Charlotte-nak hívtak. - Igaz, volt benne egy kis csúszás, de ha mégis továbbengednénk, akkor ezen tudnánk javítani, hogy minél biztosabb légy a hangodban. A hiba ellenére is, gyönyörű volt! Gratulálok! 

-Köszönöm! - válaszoltam remegő, elhaló hangon, és megtöröltem a szemem, ahonnan kiszökött egy apró könnycsepp.

-Én is csatlakozom Charlotte-hoz! - válaszolt egy idősebb férfi, akit ha minden igaz Dean névre kereszteltek.

-Nekem is tetszett, bár az a hiba belerondított az összképbe. Ha valóban meg akarod nyerni ezt a versenyt, nem engedhetsz meg magadnak ilyen hibákat. - mondta az az férfi, aki nem állt fel az előadásom után. Egyet értettem vele, mégis reménykedtem, hogy továbbjuthatok.

-Akkor szavazzunk! - csapta össze a tenyerét Charlotte - Igen! 

-Igen! - mondta az eddig meg nem szólaló középkorú férfi.

-Határozottan igen! - mosolygott Dean.

-Nehéz döntés, de valamit mégis látok benned, amitől szerintem te végig tudnád csinálni ezt a versenyt. Igent mondok, és remélem, hogy sikerül elsimítani ezt a hibát! - mondta szigorúan a jobb szélső férfi, akinek nem jut eszembe a neve. Az arca kiismerhetetlen volt, de mintha egy apró mosoly bujkált volna a szája sarkában.

-Akkor gratulálunk! Továbbjutottál! - mosolygott Charlotte. Hatalmas kő esett le a szívemről, és megkönnyebbülten sétáltam le a színpadról...