1. Rész

Hihetetlenül boldogan vettem hazafelé az irányt. A meghallgatás helyszíne előtt még mindig rengeteg ember várt a sorára, viszont én megkönnyebbülten, mosolyogva kerültem ki őket, akik irigykedve néztek rám, mivel a mosolyomból le lehetett szűrni, hogy sikerült bejutnom. Senki sem jött el velem, hogy támogasson, mert egyedül az anyám tud róla. Apának nem mertem elmondani, és nem is fogom. Hamarosan betöltöm a tizennyolcat, és onnan már nem parancsolhat nekem. Minden évekkel ezelőtt kezdődött, akkor még boldog, összetartó család voltunk, míg Apa munkahelye  "megszűnt". Egy jó nevű banknál dolgozott, ahol minden megtakarított pénzünket tartottuk, ám az évtized botránya volt, amikor az igazgató lelépett az emberek pénzével. Mivel Apa munkája megszűnt, a pénzünk pedig eltűnt, hamar a elszegényedtünk. Mivel Anyának addig sem volt munkahelye, mivel az én pár hónapos kishúgommal volt otthon, szinte semmi pénzünk nem volt. Apa nem kapott munkát, és szépen, lassan alkoholba kezdte fojtani bánatát. A maradék pénzünket is italra költötte, míg otthon mi éheztünk. Azóta agresszív, parancsoló állattá vált, és nem egyszer előfordult, hogy kezet emelt ránk. Anya pedig, hogy legyen egy kevés pénzünk takarítást vállal gazdag családoknál, míg én egy kávézóban dolgozom az iskola mellett. Vele jó a kapcsolatom, és támogat engem, úgy ahogy a másik négy testvéremet is, Sarát, aki most töltötte a 14-et, Shopie-t aki 11, Larát, aki 6 és Bree-t, aki még csak 3 éves. Mindig is felnéztem rá. Csodálatra méltó, hogy mi mindent megtesz a gyerekeiért! Igazi, szerető anya!
Beléptem az ajtón, és kiabálás ütötte meg a fülemet.
-Már megint hol van ez a lány?! - ordította.
-Biztosan dolgozik! - válaszolt félve Anya. Összeszorult a torkom, ha így hallom a hangját.
-Itt vagyok! - kiabáltam fel az emeletre, és felkészültem a legrosszabbra.
-Már megint hol tekeregtél? - jött le a lépcsőn a részeg Apám. Bár egy ilyen ember sehogy sem nevezhető apának.
-Egy osztálytársamnál voltam, hogy befejezzük történelemből a közös kiselőadásunkat. - hazudtam.
-És ki engedte meg, hogy elmenj, mi?
-Én...tegnap megkérdeztelek téged, és igen mondtál rá... - valóban megkérdeztem, de ugyanazt hazudtam, mint az előbb. Tényleg megengedte, hogy elmenjek, de valószínűleg nem emlékszik re, mert akkor is részeg volt. Igazából nem is engedett el. Vagy a "menj ahova akarsz, nekem tök mindegy mit csinálsz" annak számít?
-Dehogy kérdeztél meg te semmit! Takarodj fel a szobádba! - újra és újra ez történik. Elegem van már ebből az életből! Már csak 1 hetet kell várnom, hogy nagykorú legyek. Akkor már nem parancsolhat.
Felmentem a szobámba, és a könnyeim megeredtek. Anya és a testvéreim sokkal jobb életet érdemelnek, és nem akarom, hogy emellett a mocsok mellett kelljen terrorban élniük. Anya már el akart válni, de nem engedte, mert az a szemét tudta, hogy ha elválnak a gyerekei nem vele maradnak, és az értünk kapott pénzből nem tud piát venni magának, és anya kevés keresete sem az ő zsebét üti majd.
Miután alaposan kisírtam magam, elővettem az ősrégi laptopomat, amit a megtakarított pénzemből vettem. Utána néztem a versenynek, a mentoroknak. 4 mentor van, Charlotte DeKay, Dean Cooper, David Faster, és a legszigorúbbnak tartott Andrew Halden, aki fiatal kora ellenére hatalmas sikereket ért el nem csak Angliában, hanem szerte a világon.

A továbbjutóknak három nap múlva kezdődik a bootcamp. És én mégis mit fogok bemesélni Apámnak? Ha elmondanám neki az igazat a képembe röhögne....