7. Rész

Már láttam Anglia területét a repülő egyik ablakából. Már alig vártam, hogy leszálljunk, mert végre találkozhatok a családommal. De egy dologtól féltem. Nagyon is. Elmondani Apámnak az igazságot. Mégis mit fog mondani? Büszke lesz rám, vagy a szemembe nevet? Vagy valami teljesen más? Bármi benne lehet a pakliban, és félek, hogy a legrosszabb lapot kapom.
A vasmadár a földhöz közeledett, majd végül teljesen megállt. Mindenki kicsatolta az öveit, majd felkapta a kisebb poggyászát, amit felhozhatott a gépre. A repülőtéren sokan vártak minket, igaz engem nem, de a többi versenyzőt mind várta a családja, és a barátaik. Én csak lehajtott fejjel cipeltem a kopott, bordó bőröndömet.
Mivel mindenkiért jöttek, kivéve értem mindenkit hazavittek. A reptér előtt próbáltam taxit fogni, sikertelenül. Amikor végre megállt egy, lehajoltam a bőröndömért, de mire beszálltam volna, addigra lenyúlták tőlem. Ez az én formám. Mivel nem volt csak úgy fél órányira a házunk úgy gondoltam, hogy gyalogolok. Egészségesebb, és pénztárcakímélőbb. Mikor megtettem pár lépést, egy ismerős hangot hallottam magam mögül.
-Hát te? - megfordultam, és Andrew-val találtam szemben magam.
-Hát én. - mondtam vigyorogva.
-Mármint, érted nem jöttek?
-Nem értek rá.
-Sajnálom.
-Nem kell.
-Hazavigyelek? - kérdezte.
-Felesleges, nincs annyira messze. Szívesebben gyalogolnék.
-De szívesen elviszlek!
-Hát...rendben. - egyeztem bele, mire szélesen elvigyorodott. Elvette a poggyászom, és a fekete Saab-ig vezetett. A csomagtartóba tette a bőröndöt, majd udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Beültem, majd becsukta. Figyeltem, ahogyan átmegy az ő oldalára, leveszi a napszemüvegét, és a fehér ingének a nyakába akasztja. Beszállt mellém, rám pillantott, majd elcsavarta a kulcsot. A motor felbőgött, majd a gázra taposott.
Csak úgy faltuk a kilométereket, olyan gyorsan mentünk.
-A szüleid mit dolgoznak?
-Hát.... - gyorsan Liza, gondolkodj! - Apa bankár, Anya pedig tanár. - válaszoltam, de nem tettem hozzá, hogy csak voltak.
-Ez remek! - mosolygott, és újra beállt a csönd. Nem volt közös témánk, ezért a rádiót hallgattuk, ahol éppen az egyik kedvencem, Robbie Williams hangja csendült fel, ezért halkan dúdolgattam, mire Andrew csak mosolygott.
Amikor a házunkhoz közeledett, szóltam, hogy ide értünk.
-Köszönöm a fuvart! - mondtam, és már az ajtó kilincséhez nyúltam, amikor Andrew kipattant a kocsiból, és ki nem nyitotta. Igazi úriember!
-Szívesen elhozlak máskor is! - mosolygott, és a kezét az alkaromon pihentette.
-Hát akkor, szia! Köszönöm még egyszer! - vigyorogtam.
-Igazán nincs mit! Holnap 8-kor találkozunk! - kivette a bőröndöm, majd a kezembe nyomta - Szia Liz! mondta, és puszit nyomott a homlokomra. Kissé összezavarodottan fordultam meg, és mentem be a házba.
Odabent ledobtam a poggyászt, majd levettem a dzsekim. A konyhába mentem, ahol Anya ült, és a kávéját iszogatta.
-Megjöttem! - mondtam, mire megfordult!
-Szia Kicsim! Gratulálok, nagyon büszke vagyok rád! - ölelt át.
-Köszönöm Anya! Apa hol van?
-Odafent tévézik. El akarod mondani neki?
-Muszáj lesz... Most már tényleg itt az ideje, mert holnaptól alig leszek itthon, és nem tudnék neki mit mondani.
-Én melletted vagyok kicsim!
-Tudom Anya! - megszorítottam a kezeit, majd felmentem a lépcsőn. Apa a hálószobájában feküdt az ágyon, és valami focimeccset nézett.
-Szia Apa!
-Csá!
-El kell mondanom neked valamit.... - kezdtem bele, de ő még mindig nem figyelt rám. - Jelentkeztem az X-Factorba! - böktem ki, mire rám nézett, és vigyorgott.
-Valóban? És azt hiszed, hogy lesz belőled valaki? Mindig is egy szánalmas kis senki maradsz! - nevetett.
-A szánalmas senki egyedül te maradsz!
-Mit mondtál? - kérdezte, és hirtelen felpattant az ágyból. A térdeim megremegtek, de továbbra is kibírom.
-Jól hallottad! Te csak egy szánalmas alkoholista senki vagy! Semmit sem dolgozol, az egész család fél tőled. Undorodom a saját Apámtól, akit régen úgy szerettem! Egy szörnyeteg lett belőled! Belőled sosem lesz többet senki! A szememben csak egy féreg vagy, akit nem érdekel a családja! Milyen ember az ilyen? Elítéllek, amiért nem egyszer kezet emeltél ránk! És még engem cseszegetsz? Mert jobb vagy nálam? Mert akkor tévhitben élsz, "drága Édesapám"! Egy utolsó alkoholista senki vagy! Minden sokkal jobb lenne nélküled! A helyedben elásnám magam jó mélyre a szégyentől! Szerettél te valaha minket? Mert ha igazán szerettél volna, akkor a szegénységben is úgy maradt volna, és mindent megoldhatnánk! Erre te? Minden megtakarított fontot a kocsmában költesz el! Te nem vagy az Apám! Az én Apám egy jólelkű, kedves ember volt... nem Ez a féreg! - csak úgy köptem a szavakat, és éreztem, megkönnyebbülök. Olyan régóta el akarom mondani ezt, de mindig féltem, de végre eljött az idő. Mire befejeztem a kis mondókám, teljesen megkönnyebbültem, de az Apám szemében düh égett, és szavak helyett inkább a tettek beszéltek. A tenyere erősen csattant a jobb arcomon, majd a balon és újra a jobbon. Mire feleszméltem, már a hosszú copfomat rángatta.
-Mégis mit képzelsz te magadról, te kis ribanc? Mi? Miért hiszed magad felsőbbrendűnek? Azért mert elmentél egy kibaszott válogatásra? Csak hogy tudd sosem lesz belőled híresség, te kis tehetségtelen picsa! Most pedig takarodj a szobádba! - ordította, és könnyek pedig égették az arcom, ami amúgy is fájt a veréstől.
-Nem! - visítottam - Te többé nem parancsolsz nekem!
-Azt mondod? - kérdezte, és gonoszan elvigyorodott. Egy újabb pofon csattant el, majd egy újabb és egy újabb.
-Te rohadék! - szítottam a tüzet, mire még dühösebb lett. A pofonokat egyre gyorsabban, és erősebben osztotta. Fémes ízt éreztem a számban, majd egy pillanatban az orromhoz kaptam, majd láttam, hogy a kezemen a vér vöröslik. Végül annyira kimerített a sírás, és a fájdalom, hogy eszméletlenül estem össze a hideg padlón.